Eminor - maga a kastély

* Miután Amarellel elváltak - aki reményei szerint minden gond nélkül hazaért -, maga mögött hagyta a város gyenge fényeit, és a park melletti elhagyatott kis tisztásra ment. Kedveli ezt a helyet, minden olyan békés és nyugodt, bár a közeli erdő felől néha sejtelmes sötétséget hordott a szél süvítő szárnyain, Nashua számára ez most teljesen tökéletes. Segít neki gondolkodni, hiszen megint az élet szól hozzá... Csak ne szédülne ennyire... Értelmezni nem nagyon tudja a rátörő érzéseket, de nyugtatóan hatnak rá, és ez már elég is... Victoria... Vajon merre lehet? Menjen vissza Rómába? Keresse ott? Vagy máshol...? *
- Hol a máshol...? - * kérdezi magától halkan, letörve, akár egy tanácstalan gyermek. Felnéz az égre, most már nem folynak a csillagok... Csak ide-oda cikáznak a sötétségben, de ez... Normális... Legalábbis Nashua számára ez most teljesen elfogadott.
Leül a földre, majd fáradtan hátradől, elterülve a földön. Legszívesebben itt helyben elaludna... De nem teheti, muszáj megkeresnie kedvesét. Nem maradhat örökké kétségek közt... Persze lehet, hogy előbb utóbb Victoria felkeresné... De ez nem Nashua stílusa... Nem várhatja el, hogy majd kedvese fusson utána, pedig ő biztosan könnyebben megtalálná, mint Nashua...
Ezken a kétségeken gyötrődik, mikor hirtelen ismerős hangot hall, viszont a környéken senkit sem érez. Fel sem fogja, hogy kihez tartozik a hang, csak tudja, hogy ismeri... Halk, vérfagyasztó suttogás... Talán csak az erdő játszadozik. Biztosan az... Vagy a tudata, hiszen még egyáltalán nem józan, de azt már tudja magáról, hogy elég sokat ivott... Az első lépések a józanodás felé...
Aztán újra hallja az ismerős hangot, hangosabban és akaratosabban... Felpattan a földről, ahogy rájön, hogy miért is olyan ismerős neki ez a hang, ami a nevén szólítja... Sarah... Riadtan néz körbe, de hiába, nem lát senkit... Látszólagos csak a biztonság, ami megnyugtatja, hogy mivel senki sincs itt, nem lehet itt Sarah sem... Viszont nagyon jól tudja, hogy a nőnek elég csak hívnia... Mint mikor egyszer csak Vérmezőn találta magát, és... Lehunyja a szemét, egy pillanatig azt hiszi, hogy megint hányni fog, de a világ most nem azért fordult vele ekkorát...
Arccal a hideg padlón fekszik, még mindig szédül, szaporán veszi a levegőt, szíve majd' kiugrik a helyéről... A tökéletes félelem... Jobban fél, mint azon a végzetes estén, mikor Sarah a lelkét tépázta. Akarata ellenére is felvillannak elméjében a múlt keserves árnyai, mikor még a gazdag úrnál élt... És Gilberttel... Akkor azt hitte, hogy ők ketten a világon a leggonoszabb, legrettenetesebb lények, de most... Úgy érzi, hogy kedves törődés volt az, amit tőlük kapott akkor.
Még mindig csukva van a szeme, nem akar mást látni, csak a megnyugtató sötétséget, de a bevillanó emlékek miatt ez is lehetetlen. Félve nyitja ki a szemét, nem mondhatni, hogy erőt vett magán, csak a rettegése mellett egy kis kíváncsiság is rejtőzik, hogy hol is van.
A látványra felnyög, mert Sarah lábai előtt fekszik, de nem is ez a legrémisztőbb az egészben... A nőt megannyi borzalmasabbnál borzalmasabb árny veszi körül... Legalábbis először ezt hiszi, de pár másodperc elteltével már tudja, hogy nem csak Sarah-t, hanem az egész helyet körbeöleli valami... Valami megmagyarázhatatlan vágyódás a lelke iránt.
Aztán érez mást is, ami miatt egy pillanatra felejteni tudja a félelmét... A rettegése aggódásba csap át, jeges féltéssé. Victoriát érzi... Itt járt. Feltérdel és Sarah-ra néz, de ez nagy hiba volt... A nő pillantásának a súlya, mintha elűzött volna minden fényt, minden apró kis reményt, ami Nashuában élt.
Lehajtott fejjel térdel a nő előtt, rettegése megint kezd úrrá lenni rajta, és bár esze hevesen tiltakozik az ellen, hogy megszólaljon, mégis kérdésre nyitja a száját. *
- Hol van Victoria...?

*A várakozás, az a pár percnél nem több idő is... oly izgatott gyönyörökkel szolgál a venatus számára, amiket már régen nem érzett, hiszen... miközben Eminor éhesen suttogja haragját, addig Sarah gonoszan... rejtélyekkel tűzdelve tervezi előre a közeljövőt. Minden olyan tökéletesnek tűnik, igen... érzi, hogy a hívó szava megtalálta Nashuát, és azt is tudja, hogy hamarosan itt lesz a férfi... Itt... és nem máshol. Felnevetne, de nem akarja megtörni a halotti némaságot, így csak a mosolya húzódik szélesebbre, és az árnyak közelebb húzódnak hozzá, mint megannyi mérges kígyó, amik gazdájuk örömére táncot járnak körülötte, hogy hajbókoljanak leendő győzelmét ünnepelve.
Aztán... minden megszűnik... a csend, a bántó magány oly távolinak és ismeretlennek tűnik immáron Sarahnak, mintha soha nem is érezte volna ezek koszorújának keserves szorítását bensőjében... Hiszen megérkezett Ő... Lassan pillant Nashua felé, a félelme, az aggodalma, a kétségbeesése és még az a parányi reménye is, ami volt... simogatja a venatus rohadó... foszló... férges belsejét. Most már nevet, élesen, ridegen és kegyetlenül, megfagy körülöttük a levegő, a hang, és a mozdulat is, csupán az árnyak kárörvendő hullámzása töri meg a harmonikus és kényszeredett röpke "telet".*
- Victoria? Hát érzed őt... *újabb gonosz kuncogást hallat*... Talán meghalt, talán itt van a lelke a kastélyban, halhatatlan kárhozatát tovább örökítve, hogy szenvedhessen test nélkül, hogy sírhasson utánad, a szerelme után... vagy...
*leljebb halkítja a hangját, suttog... bizalmasan, mintha csak egy titokgazda lenne, és éppen olyat tesz, amit nem lenne szabad... egészen jól játsza a vonakodót...*
- ....Talán érez most is, és tudja, hogy itt vagy, csak egyszerűen lemondott rólad, hagyja, hogy kényemre-kedvemre játszak veled, hiszen...
*előrehajol, és Nashua álla alá nyúlva maga felé fordítja a fejét. Elidőzik pár pillantig azokban a (be kell vallania magának) csodálatos szemekben, de erről egyetlen arcrezzenése sem árulkodik, csupán a gúny a lenézés és a halál tekint a vámpírra*
- .... csak nem gondoltad, hogy jelentesz neki bármit is? Ugye nem voltál annyira naiv, hogy elhitted... egy venatus képes szeretni? Képes maga mögött hagyni mindent egy magadfajtáért? Kinek képzeled te magad, hogy ekkora változást tudj véghez vinni egy ősöreg, bebetonozott vámpír személyiségében?
*vár... megszakítja a szavait, csakhogy élesen koppanhasson minden egyes kiejtett betű a rideg márványpadlón... *
- ... Mikor fogod már beismerni magadnak, hogy ez csak egy álom volt, kedvesem... *játszott részvét a hangjában, majd megkeményedik ismét* ...hogy nem létezik Victoria a számorda, elérhetetlen magasságokban él, és te pedig a sárban mászol utána, markolod őt, szorítod magadhoz, ahelyett, hogy megértenéd... nem fogja bepiszkolni magát érted, nem emel fel a fertőből, ahol kushadsz... Csak te akarod Őt... mert hiszel valamiben, ami számára már régen halott...
*visszadől a fotelban, hallgat ismét egy darabig, közben kritikus szemekkel méri végig az előtte térdelő vámpírt. Ujjait összefonja, és megtámasztja az állát velük*
- Most őszinte leszek veled... mert én is Venatus vagyok... ahogy Victoria is, és még egy páran... Félsz tőlem, mert gonosznak tartasz... Szerinted, mennyiben különbözök attól, ami a te hőn szeretett Victoriád lényében lakozik? Miért nem ismered fel, hogy csak egy játékszer vagy a kezében, már az első pillanattól fogva? Nem tűnt fel neked, hogy azért nem ölt meg... Ó... igen... tudok az első találkozásotokról, hiszen azt még nekem mesélte el... annó... de... kedvesem, hát miért nem látsz át rajta? Olyan nehéz a színfalak mögé nézni? Vagy csak egyszerűen gyáva vagy, és jobb magadat hitegetni azzal, hogy Ő szeret téged...? Mert így nem kellene szembesülnöd saját szerencsétlenségeddel, hogy.... nincs SENKI ebben a kárhozott létedben, aki megtudná neked adni azt, amire vágysz... legyen az szerelem, védelem, féltés, vagy csak vígasz... támasz... Mindenki játszik, és te vagy az örök vesztes... az örök bábu...
Halandóként is csak egy romhalmaz voltál... megölték a szüleidet és nem tettél semmit, szolga lettél... és tűrted, meghunyászkodva egy ideig... vámpír lettél akaratodon kívül, mégsem vagy elég erős ahhoz, hogy megválj az életedtől, mert holmi "nagyobb eszmék" nevében biztatod magad, hogy de igenis... van értelme az életednek... mert Victoria... mert a szerelem... mert az élet.... Ó, szegény Nashua...

* Nem mer újra Sarah szemébe nézni, ezért továbbra is némán, lehajtott fejjel térdel a nő előtt. Miközben a válaszra vár, amit nagyon remél, hogy végre megkap, érzi, hogy az árnyak egyre közelebb húzódnak hozzá, lopakodva cserkészve, majd végül szerezve meg azokat az utolsó kis darabokat a vámpír önbizalmából és reményeiből.
A halotti álomból jól ismert némaság most bántóbb, mint valaha... És a válasz csak nem jön... Aztán a kastély falait túlvilági, velőtrázó kacagás tüzeli mégjobban fel a Nashua lelkére vágyakozó pokoli lángokat. Összerezzen a kacajra, testén a rettegés újabb hulláma uralkodik el, de nem hátrál... Nem azért, mert nem futna el legszívesebben, mert ezt tenné... Felpattanna a földről, és bármilyen megalázó halál várna is rá, gyáván megfutamodva a nőtől, egyszerűen nem érdekelné... Elfutna... De nem teszi... Mert Victoria itt járt, és csakis Sarah tudhatja, hogy mi van vele... Hogy merre van.
Aztán a venatus beszélni kezd, Nashua pedig a lehető legjobban elsápad a nő szavait hallva... Az nem lehet, hogy meghalt... Nem lehet, hogy itt van... Azt érezné, azt tudná... A vérkötelék megsúgná neki, ennél az ősi, elemi erőnél, mint a vér.... Nem lehet erősebb Sarah... Nem csapja át őt... Nem lehet....
Nem mer hangot emelni a tiltakozásának, ezért csak lassan ingatja a fejét, de nem sokáig... Ugyanis Sarah ebben megakadályozza azzal, hogy maga felé fordítja a fejét. Azok a szemek... A halált hordozzák magukban, Nashua nem tud félrenézni, pedig de szeretne... De szeretne megint lehajtott fejjel hallgatni, tűrni és várni, hogy vége legyen mindennek... De Sarah nem engedi, így hát muszáj állnia a nő gyilkos pillantását. A néma másodpercek évtizedeknek tűnnek... Aztán a venatus megszólal, halkan és gúnyosan, Nashua szívéig hatolva a szavaival. Gondolt ő már erre, nem is próbálja letagadni... De nem ennyire, nem ilyen végletekbe menő feltételezésekre...
Újabb pár perc némaság nehezedik rájuk... Nashua szíve a torkában dobog, remegve fújja ki a levegőt. Mondaná, hogy hazudik a venatus, hogy Victoria nem olyan... Annyiszor látta már a szerelmet abban az ősöreg tekintetben... Vagy ennyire ügyes lett volna? Végülis egy pillantás lehet illúzió... De a fájdalom? Amit elszenvedtek már a szerelmükért? Az hogy lehetne csak képzelet...? Na és az az ismeretlen venatus... Ha ez igaz lenne, akkor Victoriára nem olyan megtörten talált volna rá...
Sarah újra beszélni kezd, a szavai még fájóbban visszhangoznak a fejében, mint az előbbiek... Álom? Képzelt illúzió... Tehát igaz lenne? Csak kihasználta őt Victoria? A gondolatmenetéből kizökkenti a nő azáltal, hogy elengedi őt... Nashua kapva kap az alkalmon és egyből félrenéz. A kezébe temeti az arcát, ég és szúr a szeme, mintha Sarah pillantásának egyenesen a pokol adott volna erőt.
És a venatus megint szóra nyitja a száját... Ártó kígyóként köpi felé a szavakat, Nashua pedig még mindig meghunyászkodva hallgatja. Nem hisz a venatus szavainak, azonban egy pillanatra döbbenten néz fel a nőre... Elmondta neki, hogy mi történt az első találkozásukkor...? Miért...? Tehát valószínűleg Sarah mindennel tisztában van... Már ott tart, hogy kétségbeesésében fájdalmasan engedne szabad utat a könnyeinek, de Sarah egy mondata elgondolkoztatja... Igen, Victoria is venatus... És talán játszott vele... De miért, ha semmit sem ért neki? Miért nem ölte meg...? Ezernyi, szebbnél szebb alkalma lett volna rá kedvesének... Mégsem tette... És már túl sokáig húzta volna a játszadozást, ha valóban játék lett volna... Apró lángocska gyúl lelkében; a remény... A remény, hogy Sarah az aki játszik vele... Hiszen az előbb mondta... Vagyis a tényeket nézve, inkább közölte... Hogy ő az örök bábu, ő az, akivel mindig lehet szórakozni... Játszani.
Már kész a válasszal, hogy Sarah fejéhez vágja, hogy nem hisz neki... Hazugnak nevezné, vagy bármi másnak... Csak tudja, hogy nem hiszi egy szavát sem... Aztán az a bizonyos felbátorodott szó a torkára forr, mert a nő kíméletlenül beszél tovább... Nashua elképed, alig bír levegőt venni, szinte fulladozik... Nem a sértések miatt... Hanem azokért az igazságokért, amiket ő mindig is tudott... De bevallani magának sosem merte... Most is és akkor is egy merő szánalom volt... Mindig menedéket keresett, vagy falat épített maga köré, ami azt az illúziót keltette, hogy nincsen baj... Meghalni is gyáva volt, pedig nem egyszer vett erőt magán ilyen téren... Vámpír sem akart lenni... És gyenge... Gyáva... Az élete szükségtelen... *
- Ne... - * halkan nyöszörög, mindent elfelejt érezni... Felejteni látszik a fájdalmat, a félelmet, a reményt, a szerelmet... *

*Az a rövid szócska... "Ne..." szinte többszörösére felhangosodva visszhangzik még sokáig a csarnokban... Sarah arcán elégedett mosoly ül, a körülölelő árnyak egy kicsit megfakulnak, mert megijedtek azok is attól, ami most a venatusban felébredt... Félelem... és rettegés ural minden mágikusan létező "lényt" a kastélyban, még maga Eminor is beleremeg a gazdájától származó érzelemhullámokba. Persze mindebből nem alakul ki semmilyen differencia a nő testén, csak nyugodtan ül a fotelban, és hallgatja azt a kétségbeesett szócskát, ami számára oly édes, oly gyermeki, és oly törékeny... Ennél jobb kifejező tényt nem is alkothatott volna Nashua, amivel akarata ellenére is csak a venatusnak kedvez, és Eminort szolgálja, ami bőszen falatozik az összekuszált érzelmeiből...
Sarah tekintete elszakad a férfiről, és az északi falba ágyazott kandallóra téved. Benne a tűz olyan világon túli robajjal lobban fel, hogy szinte magával ragad minden képzeletet. A lángok tánca... az izzó forróság, és az a különös hang... mintha láncra vert lelkek suttognának... Próbálják figyelmeztetni a vámpírt, szeretnék menekülésre ösztökélni amíg nem késő... De... akárhányszor kísérletet tesznek arra, hogy elszakadjanak a tűzből, fájdalmas sikolyuk hallatszik csupán. Örök rabjai Eminornak... a gonoszságnak... Sarah szeretné megtörni az általa gyűlölt vérszívó akaratát... ha sikerülne... Bele se mer gondolni abba a gyönyörbe, amit a pusztulásakor érezne... hogy eddig miért nem gondolt erre? Hiszen mindig van kiskapu... minden helyzetből! Az ő kezei meg vannak kötve... de... ha... ha képes lenne.... *
- Nézz a kandalló tüzébe Nashua...
*szólal meg ismét suttogva, de ez nem csak holmi kérés... ez igézet, mágia, amivel kötelezi a férfit, hogy akarata szerint cselkedjen...*
- Ne csak nézd a vörös-narancs tengert, hanem érezd is. A hőt az arcodon, a szenvedést... a fájdalamat... Lásd az arcukat... az angyalokét... A kis gyermeki tekintetükben azt a rengeteg bántatot, látod? Az apró ujjacskáikat, amikkel feléd nyúlnak.... Hallod őket? Azt kérik, segíts rajtuk...
*vétózza meg a lelkek eddigi figyelmeztetését saját méregtől csöpögő igézetével*
- Neked már úgy is mindegy... Victoria nem szeret, soha nem is szeretett... a szüleid halottak, és megvetnek, amiért gyáva vagy, soha nem fognak neked megbocsátani, mert elárultad őket... Nem fogsz hiányozni senkinek, még a szerelmed is csak egy hamis árny... nem létezik, illúzió, mint az egész életed. Egy kártyavár, amit bármely fuvallat képes lerombolni... De az angyalok... rajtuk még segíthetsz! Értük tehetsz valamit...
*Sarah arca meglepően rezzenéstelen, és nyugodt... Minden egyes szót suttogva, elhúzottan... kérlelően és meggyőzően ejt ki, és, hogy tökéletes legyen a lángok hívó tánca, a rabságba ejtett lelkeket vasmarokkal kényszeríti arra, hogy hívják maguk közé Nashuát... *
- ... Látod? Ők boldogok lesznek, ha csatlakozol hozzájuk. Add önként az életed, legyél te is szárnyaszegett lélek... angyali fény az izzó sötétségben... Megteszed... értük?
*Többet nem mond, hiszen Ő is, és Eminor is arra vár, hogy saját akaratából dobja el Nashua az életét. Így nem szegi meg a Victoriának tett esküjét sem, hiszen nem ő ölné meg a vámpírt... a szavak pedig nem tiltottak... azt meg senki nem fogja megtudni, hogy minden, amit mondott... amit elhitetni próbál Nashuával, csupán hazug kígyói az ármány megtestesülésének*

* A hatalom, az a mérhetetlen erő, amely a fájdalára szomjazik és a halálát követeli, úgy csapja meg, mintha ezer kéz korbácsa csattanna rajta egyszerre. Most döbben csak rá, hogy ez az egész hely "él"... Már amennyire élni tud egy kastély... De a lelkek, a rabláncra vert lelkek igenis elhitetik vele, hogy ez nem csak egy ügyes trükk...
A hirtelen zajra megint csak összerezzen, de legalább már meg tud mozdulni. Elhátrál a venatustól, még véletlenül sem néz a fájdalmas, kétségbeesett és reménykedő hangok irányába. Nem tudja, hogy ártanak e vagy segítenek... Összehúzza magát a földön, már annyira mindegy minden... Csak ne lásson, ne halljon... És ne érezzen semmit. Soha többet... És főleg ne most...
A hangok... Azok az átkozott hangok! Hiába szorítja a fülére a kezét, még így is hallja őket... Olyan, mintha egyenesen a fejébe sikítoznának. Hagyják már békén...! Nincs jövője... Semmi kilátása sincs... Akkor miért nem jöhet érte a halál...? Örökre a birodalmába taszítva őt... Ahol már nem lesz több ébredés...
Aztán jön a kérésnek álcázott parancs... Nashua bár próbál ellenállni, nem sikerül. Pár pillanat és máris a kandalló tüzébe néz... Üveges tekintettel mered a lángok között rekedt lelkekre. Milyen elveszettek... Olyanok, mint ő... Vajon... Tényleg jobb lenne ott neki? Érte kiáltoznak, őt akarják? Ha velük tart... Megnyugszanak? Elhallgatnak és idő, tér és érzelmek nélkül léteznek? De hiszen Nashua is ezt akarja... Vagy nem...? Mennyi kérdés megint... Tétovázva mászik közelebb a hívogató tűzhöz... Már nem sikolyoknak hallja ezt a zűrzavart... Angyali kórus, őt hívják énekükkel... A kastélyban uralkodó hideg is semmivé lesz... Kedvesen cirógatják az arcát az angyaloknak hitt lelkek... Alig jut el Nashua tudatáig, hogy mit is mond Sarah... Csak két szót hall meg, de azokra sem figyel fel... Victoria és a szülei...
Már egészen közel van, reménykedve figyeli a fényes lelkeket... Nem lehet mindenki bűnös és romlott, aki itt rekedt... Csak azért rekedtek itt, mert nem gonoszak... Nem engedi el őket a kastély... Csak egy karnyújtásnyira van a csalogató tűz, és Nashua már mozdul is... De aztán a félúton megáll, és félve hátrál, egyre messzebbre kerülve a tűztől... Nem, kivételesen ez nem gyávaság... Hanem önzés... Megint.
Itt akarja hagyni ezt az egész káosz-világot, az eddig rendben van... Bele is nyugodott már, elfogadva ezt csúf véget, amit a sors mért rá... De a halála... Bármilyen megalázó és méltatlan is... A halála csak az övé lesz, nem osztozik. A lelkek döbbenten ordítanak, felfedve igazi arcukat... Ők sem többek, mint a pusztulás árnyai... Észre sem veszi, hogy meddig hátrált, szánalmasan, mint egy kivert kutya... De a helyzet nem ismeretlen, talán szégyelné magát miatta, de már olyan sokszor volt így megalázva... Egyel több vagy kevesebb, mégha ez Sarah előtt zajlik is le, mit számít...? Még mindig a tűzbe mered, nekiütközik valaminek a hátrálása közben... Sarah... Nashua megfordul és esdeklően, könyörgő tekintettel néz a nőre. *
- Sarah... Tudom... Gyűlölsz és megvetsz... Itt minden a halálomért kiált... A szavaid... Még... Még...Ha még nem is hiszem mind... Van benne igazság... Amiket tudtam, de... Gyáva voltam szembe nézni velük - * megtörten figyeli a venatust, vesz pár mély levegőt, hiszen amit most mondani... Vagyis kérni fog, az visszavonhatatlan... Reményei szerint, így nem kell ezt az egészet majd megismételnie. Átkarolja a nő lábát, úgy bújik oda, mint egy csontért könyörgő kiskutya a gazdájához. *
- Ne me tourmentez... Öljön meg most... Maga és senki más... - * nem véletlen az elhagyott tegezés... A tisztelet, mint a halál jobbkezének, megadatik... *

*Sokmindenre számított... de erre nem. Teljesen ledöbben... Nashua kezdeti szavait még semmisenk tudná tekinteni, de azt... amit tett... és amit azután mondott... azt lehetetlen. Nem tud megszólalni, egyszerűen beragasztja a száját a megvetés, a gúny, a harag, és az undor. Legszívesebben ott helyben elpusztítaná a vámpírt, hiszen maga az érintése is valami egészen ismeretlen gyűlöletet tép fel benne, olyat, amit már vagy évszázadok óta nem érzett. Szinte égeti őt Nashua kezének lenyomata, mintha csak az eredendő gonoszt egy teljesen tiszta lélek érintené. Már-már felsikoltana emiatt a zavaros érzés miatt, de még midnig megbénítja őt az, hogy előtte ilyen megalázottan helyezkedik el a vámpír. Victoriára gondol, és akaratlanul is belemarkol a karfába... a mahagóni szinte pillanatok alatt, néhány éles reccsenés után törik ketté és ég szénné a gyilkos szorítás miatt, az árnyak körülöttük vad... feszélyezett kergetőzésbe kezdenek, menekülnek Sarah elől, és vágyakoznak Nashua halálára... a lelkére... Eminor, ordít, mert pusztulást kíván, és vele együtt minden. Sarahban a felindulás olyan végleteket öltött, hogy feledni látszik az esküjét, és már készül arra, hogy végzetes csapást mérjen Nashuára... De ekkor... A kandalló lángjai dühösen lobbannak ki a márványkeretből, a valóság teljesen megszűnik... már egy egészen más világban járnak, mind a ketten.
Vörös lángok veszik őket körül, égetnek, marják a lelket, de nem okoznak fizikai sérülést, és a spirituszban sem tudnak különösebben nagyobb kárt tenni, csak fojtogatják... Sarah szerencsésnek mondhatja magát, mert saját magában olyan mélyen elnyomta már az évezredek alatt azt a csökevényes érző lelket, amit most megtámadnak ezek a különös táncú lángok, hogy a fájdalom mondhatni elviselhető, mégis... titkos ereje megrémíti őt, és szenved tőle, még ha nem is annyira mint Nashua. Soha eleddig nem találkozott ehhez foghatóval, és hirtelen azt sem tudja, hogy hová kerültek... Próbál szétnézni, de mindenütt csak a tűz lobog, nem érez semmit rajtuk kívül... még a vámpír is távolinak tűnik, pedig ugyan úgy vannak, mint Eminor csarnokában... Lepillant a férfira, nem érzi a szenvedését... - Ő nem... őt nem kínozzák a lángok? - Szalad végig benne a kérdés. Küszködik saját gyűlöletével, de megérinti a halált kérőt. Undorodik... az egész lényétől, mégis, amikor hozzáér, fellobban benne mégjobban az undor. Erővel taszítja el magától Nashut, nem figyeli, hova és milyen módon esik... Sarah feláll, és kiutat keres ebből a világból. Próbál higgadtan gondolkozni, de a lángok... a nevetés... mert valaki nevet! Visszanéz mégis a férfi felé, hogy vethessen rá egy lenéző és gúnyos pillantást, ám a lélegzete is eláll... - Az nem lehet... az lehetetlen... - Csóválja a fejét... olyan szemeket mereszt, mint aki szellemet lát, pedig csak egy szimbólum az, ami Nashua karján felizzik... Egy ősi jelkép, idősebb magánál a venatusnál is, hiszen az életet szimbolizálja, és a halált egyben. Hirtelen minden világossá válik számára... és ez elborzasztja. Mégis megmarad a tartása, soha nem adna leljebb a tiszteletet parancsoló lényéből, még akkor sem, ha tudja... Nashuával szemben vesztesként áll itt. Átkozza magát... átkoz mindenkit, aki csak az eszébe jut, de teszi ezt némán, mozdulatlanul. A vámpír megölte őt... olyan ősi védekező erőt nyerve ezzel a Venatussal szemben, amiről foglama sincs, hiszen... hogyan is ismerhetné az írást? De mit tegyen? Hogyan hozza ki magát ebből a helyzetből győztesen... legalább is, miként tartsa meg a látszatát annak, hogy az ő kezében van Nashua élete?! Lassú léptekkel áll a vámpír elé, úgy néz le rá, mintha kb. egy Istennő lenne... Tekintetében ott csillog minden megvetés, amit érez. Aztán... mikor szóra nyitná a száját...
.... hirtelen megint Eminorban vannak. Talán Nashua észre sem vette az egészet, talán csak Sarah ereje űzött vele tréfát? A férfi karjára pillant, nincs ott semmilyen szimbólum, csak a szemeiben a meghunyászkodó kutya képe... Egy fintorral jelenik meg az arcán*
- Csak nem gondolod, hogy a kérésednek eleget teszek? Hogy megalázom magamat azzal, hogy valaki szavára ölök? Mégha kedvező is nekem annak a bizonyos személynek a halála? Ó nem... Nem öllek meg...
*mondja mindezt olyan gúnnyal, mintha misem történt volna az imént (lehet nem is történt)*

* Nashua izmai görcsben vannak, annyira szorítja Sarah lábát, bár még így is... Még ezzel a nővel szemben is figyel, hogy a szorítás ne legyen erős... Bár teljesen mindegy már... Csigatempóban vánszorognak a másodpercek, ahogy várja, hogy a nő mozduljon, vagy mondjon valamit... De néma mozdulatlanságban ül... Nashua pedig nem néz rá, de szinte biztos benne, hogy most jó sok kijár neki abból a lenéző, gúnyos és talán elégedett tekintetből, ami Sarah-t annyira jellemzi.
Még akkor sem néz fel, mikor a venatus haraggal vegyes undorától az árnyak meg-meg suhintják őt, jeges, hideg karmokként szántva végig testét. Hallja a reccsenést, érzi azt az iszonyatos erőt, ami a kastélyból ered... De ez... Ez jó, nem? Sarah dühös... Az árnyak vágyakozóak... A kastély pedig követelőző... Mind-mind a halálát akarják, és Nashua most oda dobta az életét nekik, mint valami koszos rongyot... Szinte biztos benne, hogy most jön el az a bizonyos utolsó pillanat, ami életéből még hátra van... Nem... Akkor most... Még most sem... Hát persze... Szinte már elmosolyodik saját naivitásán. Hogy ölhetné meg első szavára őt a venatus? Biztosan még kellően kiélvezi előtte a helyzetet... De dühös és ez jó... Előbb vagy utóbb meg fog halni... Nem vitás.
Reszketve fújja ki a percek óta a tüdejében rekedt levegőt, nehéz bevallani, de még így is, hogy minden átkozott hajnalban a kaszás birodalmában köt ki, fél a haláltól... Ettől az örök elmúlástól... Soha többet nem lesz ébredés, nem lesz elszakadás a halál földjétől... De nem gondolja meg magát... Már nem is tehetné.
Nem tudja, hogy mennyi idő telhetett így el némán, de neki óráknak tűnik... Már szólna a nőnek, siettetné, hogy tegye már meg, mikor egy kép villan az elméjébe. Tűz... Mindenfelé csak lángok, olyanok, mint amik az előbb hívogatták...
A kép semmivé lesz, Nashua nem is törődik vele... Szívesen ránézne a venatusra, de nem a nő arcát szeretné látni halála előtt... Victoriára gondol... Tudja, hogy szereti, de... Vannak kétségei afelől, hogy kihasználta őt a nő vagy sem... Mert a szerelem rendben van, de... Annyi mindent nem tud a venatusokról, ki tudja, hogy nincs e kedvesének valami hátsó szándéka vele...? Egyik kezével elengedi Sarah lábát, és a zsebébe süllyeszti a kezét, hogy előhúzhassa Victoria medálját... Szorosan tartja a markába, egyenlőre még csukva tartja a szemét... De aztán mégis kinyitja, ha más nem, hát ez a vörösen ragyogó medál legyen az, amit utoljára lát...
Lángok megint... És a medált markoló kezén, valami furcsa jel... Egy pillanatra felrémlik Sarah alakja a távolban...
Pislog párat, és a furcsa jel a karján, a lángokkal és a nővel együtt már megint semmivé lettek... Most már végképp nem ért semmit... Vagy ez csak a halál előszele?
Újra... Lángtenger hullámzik körülötte, Sarah fölé törnyosulva áll, arcát szoborszerűvé formálta a megvetés és az undor.
Ennek az egésznek Sarah hangja vet véget... Nashua alig hiszi el amit hall... Tehát még ezt is megtagadja tőle... Még így is belerúg egyet... Nem vár rá halál. *
- Nem...? De... Itt vagyok... Nem küzdök, én akarom... Nem ezért parancsoltál ide? - * kérdezi a döbbenettől elhalkult hangon, és másik kezével is elengedni Sarah-t. Még mindig nem mer a szemébe nézni... Úgy marad szánalmasan a földön összekuporodva, kezében kedvese medálját szorongatva, és vár... Mert tudja, hogy ennek nagy ára lesz... Hogy Sarah nem ölte meg... *

- Nem... nem azért kellett ide jönnöd, hogy meghalj.
*feleli színtelen hangon, még mindig gúnyosan... bár már egy kicsit visszább vett a hangordozásából. Hogyan is mondhatná el Nashuának azt, amit esze ágában sincs elmagyarázni? Elvégre... eleinte is úgy volt, hogy nem megölni akarja őt, csak kiélvezni a szenvedését, és most.... most már tudja, hogy képtelen megölni a vámpírt. Mindennek ellenére, fel nem tudja fogni, hogy miként lehet ennyire gyáva és gyenge valaki, hogy így megalázkodjon más előtt. Sarah soha nem tett ilyet, még akkor sem, amikor csak egészen fiatalka volt... Miért ilyen kevés az önbecsülés ebben a lényben? Hiszen vámpír! Mellette van egy erős venatus, csak a kezét kellene kinyújtania, és megkaphatna bármit... De nem! Egy féregként könyörög, hogy öljék őt meg... hogy vessenek véget a szenvedésének. Mit szeret ebben a senkiben Victoria? Mit lát benne, ami képes volt megváltoztatni őt... ennyire? Hiszen... Sarah szemében még arra sem érdemes, hogy megkínozza őt. Ez a felismerés kicsit mellbevágja. A gondolatai így is mondhatni gusztustalanok számára, egyáltalán azt sem érti, hogy minek foglalkozik ilyen ostobaságokkal? Talán az a vízió...? Az tehet mindenről...? Az zavarta ennyire össze? Már szánja Nashuát, mintha soha nem gyűlölte volna... Kétségbeesetten kutatja magában a haragot, szerencsére rá is talál, miután felidézte azon megaláztatásokat és sérelmeket, amiket a vámpírtól kapott, arról nem is beszélve, hogy megölte őt!!! És ezért nem tudja elpusztíatni... pedig... pedig...
Ismét érzi, hogy csak hajszálak választják el attól, hogy végezzen Nashuával. Elgondolkozik azon, hogy végülis... miért ne ölhetné meg? Talán... lehetséges! Csak meg kellene próbálnia... talán... az egész ősi védelmibizé csak valami ócska legenda, és semmi értelme nincsen. Annyira akarja... annyira kívánja, hogy saját kezűleg tépje szét a fiatal testet, hogy szinte beleremeg. Nashuára pillant ismét, de a férfi nem néz rá... Hát hová veszett a tisztelet? Megint felcsattan a haragja, szinte követhettelen módon feláll, nyomába szegődik minden árnyék. A haragjához cseppet sem méltan, lassan lépdel... nesztelenül, mintha csak a levegőben járna. Egészen az egyik festményig megy, nem akar tudomást venni a vendégéről. A portré egy venatus társát ábrázolja, de mozog... mindig más alakot ölt... szemfényvesztés! Ugyan úgy, mint az a tűzzel telített világ! Ezaz! Csak illúzió volt, nem valóság... nincs semmilyen szimbólum! Már sátáni vigyorral az arcán fordul meg, hogy lemészárolja Nashuát, amikor megint felizzik a jelkép. Megdermed, kénytelen elismerni, hogy nem képzelődött... és valóban ott a védő energia, mintegy pajzsként övezve a vámpírt. Mérgében saját húsába mélyeszti a körmeit, és nagy sebbel-lobbal megy vissza a vendégéhez. Erőszakkal felrángatja őt a földről, és a következő pillanatban már a falnak szegezi, azt akarja, hogy érezze Eminor éhségét, hogy szenvedjen tőle. Azzal nem foglalkozik, hogy szinte majd' megfojtja a vámpírt*
- Halál kell? Pusztulni akarsz? Hát légy Eminor része mindörökre... kárhoztasd el magad a végtelen szenvedésbe! Majd élvezem a kiáltásod, amikor már te sem leszel több, holmi megfáradt rab léleknél, aki az idők végezetéig bolyong és kínlódik a falakba zártan...
*sziszegi egész közel hajolva Nashua arcához. A falakból éjfekete csápok törnek elő, amik megragadják a férfit, és szinte "felemésztik". A húsába marnak, szaggatják... sok helyen már a csontig felsejlik az izom, amikor kitépi Sarah az áldozatot a kastély "karmai közül" és a földre veti, hogy még visszakézből és teljes erejéből pofon vágja*
- Egy szánalmas kis senki vagy, aki még a halált sem érdemli meg... Takarodj a szemem elől!
*tényközlő hangnemben beszél, teljes nyugodtságot erőltetve magára... nem akar mást, csak megszabadulni Nashuától, hiszen sérti őt a puszta létezése, ami ellen nem tehet semmit...*

* Nashua értetlenkedve tekintene a nőre, ha teste nem makacsolta volna meg magát... Hiába... Fél. Az évek alatt pedig már hozzászokott az efféle megaláztatásokhoz, sőt még durvábbakhoz is, persze akkor dikerkt az volt a cél, nem a halála vagy a fájdalma... Így hát némán mered maga elé, hosszú évek megszokott formája ez... Aztán lassal felemeli a fejét, mert látja, hogy Sarah elment mellette... És érzi azt az árnyhadat, ami a nyomába szegődve, lépésről lépésre követi őt...
Az éjsötét selyemre emlékeztető árnyaktól Nashua nem láthatja, hogy mit néz a venatus... Tökéletesen takarják a nőt. Aztán Sarah alakja rémlik fel az árnyak tengerében, arcán kegyetlen vigyorral... Erre számítani lehetett... Itt van tehát vége mindennek, Sarah önmegtartóztatása, hogy nem öli meg, eddig tartott... Nashua elmosolyodik magában, de ez a mosoly nem ül ki az arcára. Így is fájni fog a halál, nem kell még tetéznie is a kínjait...
Ahogy Sarah felrángatja a földről, egy pillanatra megszédül, pár másodperc kiesik, majd a hirtelen fájdalom és a nő metsző hideg hangja, magához téríti. Ez az... Halál. Most már biztos... Nem túl kecsegtető, de... Legalább halál. A falból, szinte a semmiből előbukkanó karomszerűségek ott tépik és hasítják fel a húsát, ahol csak érik. Ordítana, ha tudna, de Sarah ujjaji szorosan a nyaka köré fonódtak, ezért némán kell tűrnie a fájdalmat... Így sokkal nagyobb a szenvedés, de Victorián kívül - mert szüntelen rajta jár az esze - már csak egy gondolat kapott helyet a fejében... Már nem kell sok és itt a halál... Ami nem hozza el a várt megváltást, de... Mégis csak jobb lesz... Szenvedni fog az idők végezetéig, nem bánja... Csak ne kelljen többet élnie ezt a reménytelen életét... A kastély - Eminor, ha jól értette a nőt - árnyai mohón tépázzák még mindig, durvábban és egyre mélyebben, mint eddig... "Hála" Sarah-nak, hogy fojtogatja... Egyre kevesebbet érzékel a külvilágból, lassan minden elsötétül, majd elcsendesül...
Ebből az állapotból egy jól ismert ütés zökkenti ki... A földre kerül megint, és amíg látása homályos, addig a pár röpke másodpercig azt hiszi, hogy újra gyerek, és a pofon a gazdájához tartozott... De nem... A venatus ütötte meg.
És a szavai... Biztos, hogy nem csak képzelődik, mert az ájulás szélére került...? Nem a birtokon van? A gondolatára Eminor megbotránkozva ordít fel, és Nashua visszatér a jelenbe... Menjen el...? Csak tudna megmozdulni... A félelem megbénítja... Aztán csak feláll, az ajtó közel, próbál magába annyi tartást varázsolni, hogy legalább majd abból a másik szobából teleportáljon el. Még mindig szorítja Victoria medálját, tenyeréből már patakokban folyik a vér, csak úgy, mint teste többi részéből. Nem néz hátra... Egyszer sem... Csak némán imádkozik, hogy ha ezt túlélte, akkor már maradjon is így...
Mikor eléri az ajtót, megtorpan... Túl zaklatott, hogy mindent át tudjon gondolni, de... Egy kis "apróság" szöget ütött a fejében... Sarah haragja egyértelmű volt, nem volt vitás, hogy a halálát akarja... Még a szavaival is erre utalt... Akkor miért nem ölte meg? Ilyen gyenge ok miatt, hogy nem érdemli meg a halált? Mert az életet igen? Amit annyira szeret és tisztel, csak most... Most ezt elfelejtette a sok kétségbeesett kérdés miatt. Most csak Victoria volt a fontos... élet... Nélküle nem ugyanaz...
Lassan fordul meg, nem akar elsietni semmit... Ha igaz, amire gondol, akkor ez megér bármilyen kínzást a közel... De inkább reményei szerint a távoli jövőben. Nem tudja megölni? ... Elég abszurd dolog, de érthető lenne... Sarah a halála mellett döntött, aztán hirtelen, mikor annyi "szép" fájdalom és szenvedés volt az övé... Lemond erről?
A másik meg amiért erőt vesz magán... Hiába, hogy Sarah az eddig ismert leggonoszabb teremtés Nashua szemében, önkéntelenül is a gazdag urat jutattja az eszébe... Az utolsó hozzá intézett mondatával. Neki nem merne vissza szólni... Sarah-nak meg pláne nem, de ha igaz, hogy nem képes megölni... Meg hát... Sarah nem a gazdag úr, és még ha később meg is bánja... Hát legyen. De ezt szó nélkül nem hagyhatja... Annyiszor tette már... *
- Lehet, sőt biztos... Szánalmas vagyok, néha én is érzem... És hidd el, hogy zavar... De nem tudok rajta változtatni, egyszerűen képtelen vagyok... De, hogy senki lennék? - * kérdezi majdnem mosolyogva. *
- Nem hinném Sarah... Nem tudtál megölni... Te nagy venatus... Senki lennék? Úgy gondolod...? Nézd meg jól ezt a szánalmas senkit... Mert ez megölt téged... Te viszont ugyanerre képtelen vagy... - * Nashua szívesen megvárná a nő reakcióját, de nem... Nem kockáztat. Azon nyomban elteleportál a kastélyból, minél messzebbre, maga mögött hagyva Sarah-t és ezt az egész rémálmot.
Kezében még mindig ott ragyog a vörösen izzó medál... Most már nem érdekli semmi... Megkeresi Victoriát... *