Eminor - maga a kastély

* Utána megy, titkon figyeli a nő alakját, kecses mozgását. Nézi hátulról. Egy kósza gondolatocska átkozza őt konokságáért. De már döntött…… megmásíthatatlan. Kimegy utána. Jól esik neki a friss levegő és az átkozott kastélytól is megszabadult végre.*

* Érzi a holdtölte közeledtét. Izgalommal gondol rá, végre hatalmat kaphat. Végre nem kell bujkálnia a mágia elől. A venatuson múlik minden. Talán bízhat benne, talán minden jól alakul. Megérkezik a kastélyhoz. Újra feltárul a kapu magától, belép. Újra becsukódik a két szárny.*
- Venatus! Itt az idő!
* Szólítja fennhangon.*

- Van nevem is farkas... talán azon is szólíthatnél olykor, nem csak a hierarchiában betöltött és rámaggatott rangomon...
*szólal meg Sub háta mögül, enyhén szólva számonkérő hangnemben, de arcán az elengedhetetlen mosoly ott ül, és szemei is úgy ahogy nyugodtságot sugároznak*
- Már vártam, hogy eljöjj... azt hittem, megijedtél, és talán félsz a rituálétól. De látom, nem kell csalódnom benned.
*lassan közeledik a férfihoz, kezében furcsa aranyló tálat tart, azon ismeretlen jelképek díszelegnek*

- Akkor……… Sarah.
* Nehezen mondja ki a nevet. A személytelenség távol tart két embert.*
- Nem ijedek meg egykönnyen. Kezdjünk hozzá…….mit kell tennem?
* szembefordul a nővel, tekintetében időzik pár pillanatig, majd megtöri a csendet.*
- Még mindig nem árulod el mit fogsz kérni a tanításért cserébe?

*mosolya szélesebbre húzódik, és egyben titokzatos is lesz*
- Ne akarj minden tudni, jó neked egyenlőre a tudatlanság.... hidd el nekem. Hogy mit kell tenned? Lemegyünk a kastély legalsó szintjére, a föld alá, ott van egy külön ilyen eseményekre kialakított helyiség... Kövess!
*minden további szó nélkül elsétál a farkas mellett, kinyílik előtte egy fekete vasajtó, és eltűnik a mögötte lévő sötétségben. Lemegy a lépcsőn, és már ott is van abban a bizonyos teremben. A fáklyák önmaguktól lobbannak lángra, hogy fényt hozzanak a sötétségbe*

* Elindul Sarah után. Érzi a hideget, ez nem szélből, vagy hóból áradó hideg. Rosszabb annál, a kastély gonoszságából árad, először a szívet fagyasztja meg. Még a fáklyákból is csak gonosz hideg tűz hullámzik. Sub összehúzza magán a szövet köpenyt, csizmája koppanása vízhangzik. Egyre lejjebb érnek. Egyre messzebb a szabadság. Subnak olyan érzése támad, hogy nem visszafelé már nem vezet útja.*

*maga a helyiség, ami a végcéljuk hatalmas. A kastély negyedét teszi ki. A dohos falakon, a földön, és a középen lévő oltáron is furcsa, fekete mágiához kapcsolódó szimbólumok izzanak vörösen, mintha valamilyen láthatatlan tűz éltetné őket, és szítaná haragjukat, mert amelyik mellett elhaladnak fényesebb szikrákat vet, hogy utána ismét halovány derengésbe burkolódzon. Sarah semmit nem szól egészen addig, míg meg nem áll az oltár előtt. Subotajra pillant*
- Gondolom nem kell ecsetelnem, mi a teendőd...
*int a márványtömb felé*

*Ránéz Sarahra, süt az elszántság belőle. Leküzdi a hideget, ledobja a köpenykabátot hanyagul a földre. Felugrik az oltárra. Azonnal megérzi a hatalmas erőket, a hatalmas falakban keringő nyughatatlan lelkeket. Lassan körbefordul, majd megáll szembe Sarahval, lenéz rá.*
- És most?

- Csak maradj nyugton, és hunyd le a szemed... a többi innentől az én dolgom. Előre szólok, bármit is csinálok, ne nyisd ki a szemedet, és ne szólalj meg, sőt ha lehet meg se mozdulj...
*kezében áldozótőr csillan, szemei a szokottnál ai sötétebbek idelent, hogy érezheti a fekete mágiát. Az oltáron felizzottak már abban a pillanatbana szimbólumok, mikor a farkas hozzáért, most szinte lángolnak*
- Nem lesz egyszerű. Fájdalmas és véres rituálé, de te akartad...
*vár még egy kicsit, hogy Subotaj teljesen fel tudjon készülni a szoborszerű állapotra*

* Sub becsukja a szemét. Közben meglazítja nyakán az inggombot aztán a mandzsettáit is kigombolja, feltűri az ingujjakat könyökéig. Kissé terpeszbe áll aztán nagy levegőt vesz, megnyugszik. Elhatározza hogy eltűr minden fájdalmat. Koncentrál egy darabig aztán halkan megszólal.*
- Kész vagyok….

*előveszi szadista mosolyát, nem tehet róla, de ha valakinek fájdalmat kell okozni, az mindig kiülteti ezt a gesztust az arcára. hangtalan léptekkel megy oda Subotajhoz, egyik kezében a tőr, másikban a tál. A tálat leteszi az oltárra, majd hozzáfog a rituálé első fejezetéhez, miszerint a purbuval jelképeket, szimbólumokat karcol nem is túl gyengéden a farkas karjába, mikor ezzel végzett, nem törődve azzal, hogy nincs beleegyezési engedélye, vagy hogy szólhatott volna előre, hogy mi fog történni, éles karmaival letépi a férfi ingjét, hogy a mellkasára is hasonló de mégis egy valamiben mindig változó nonfiguratív jelképet karcoljon.
Amikor ezzel végzett, nem kis sajnálatára, mert igen csak élvezi mindig, mikor fájdalmat okozhat, még ha az oly gyenge is, mint ez volt... halkan egy holt nyelven kezd el suttogni, hívja a fekete mágia megtestesítőit, olyan szellemeket, és erőket, amiket senki nem használ már, mert túl veszélyesek, hiszen visszahatnak egyetlen hiba következményeként a használóra.... Eminor felébred.*

*Felszisszen magában mikor először felsérti a kés a bőrét Aztán viszont már felkészül, mozdulatlanul tűri Az inget kissé sajnálja magában, jó ing volt De egye fene. Vesz egy nagy levegőt. Érzi ahogy sebeiből lassan végigcsorog a vér testén.*.

*a fekete mágia olyan erővel tör be a terembe, hogy a fáklyák lángjai éles szögben megdőlnek a jéghideg fuvallattól. Az elemi mágia erői érezték, hogy szólítva vannak, és rohanvást jöttek Sarah hívására, hogy formát adjanak egy testnek... felerősítsék az élő szervezetet halotti hatalmukkal. Fekete árnyként öltenek alakot, hogy kavarogva szemelélhessék Subotajt. A farkas körül táncolnak, egészen vadul a sötétség leghatalmasabb erői, olykor hozzásimulva a férfi bőréhez, magukba szívva vörös vérét, egészen addig amíg több kisebb csápra nem osztódik a fekete massza, hogy a karcolt szimbólumokon keresztül a vérfarkas testébe szivároghassanak változást hozva a corpus rendszerében.
Már minden tökéletesnek tűnik, lassan az utolsó árny is felszívódik Subotaj robosztus alakjába, mikor egy még hatalmasabb erő vágja ketté a terem izzását, hogy részt kapjon a felkínált farkasból. Sarah elszörnyedve hátrál az oltártól, mikor villámként csap belé a felismerés, hogy egy lélek akart testet szeretni magának, hogy pusztíthasson mindent, ami él... és életre hívjon mindent ami holt. Szerencsére a mágus lelkének csak egy darabja volt képes kiszabadulni Eminor falainak fogságából, de Sarahnak van egy olyan érzése, hogy ez éppen elég a katasztrófához. Tovább hátrál... de szemeit nem tudja levenni a kialakuló szörnyetegről*

*Suttogás……. Panaszok, sirámok…….. káromlás. Aztán suttogás, csak suttogás és suttogás. Ordítanak a fejében belül csak kapkodja fejét, csak néha látja az árnyakat. Őrületes kínt okoznak neki, szólongatják………. és suttognak. Szívják a vérét, gúnyolódnak rajta Aztán hírtelen megrohanják a sebeken keresztül, szinte széttágítják hogy beférjenek. Iszonyatos kín.
De nincs vége….. mire elnyomná, lenyelné a sok keserű lelket egy iszonyatos erejű hang szólal meg agyában. Minden hangja fájdalmat okoz.*
- Végreeee…….. szabadság! Szabadsááág
- Ki….vagy?
- Hogy ki?........Most csak egy szilánk, de nemsokára lelked része…..tested ura
- Mi a neved?
- Skillgannon
* ebben a pillanatban a fuldokló Subotajba robban az őrületes feketeség. A mellkasa felreped mint egy érett dinnye. Ez a kínok kínja. Velőtrázó sikoly hagyja el a torkát. Saját arcát tépi karmaival. Lelke utolsó erejével még küld egy gondolatot Sarahnak mielőtt elnyelné a sötétség.*
~ Mit….. tettél……… velem,………….. Saraaaaaaahhhhhh!!!!!???~
*Subotaj eltűnt valószínűleg végleg. Skillgannon dolgozni kezd méltó testet akar magának.*
~ Nicsak ez egy vérfarkas, nahát kicsi Sarah, hogy köszönjem meg ezt az ajándékot?~
* Szétreped a nadrág, kavarog a feketemágia körülötte. Skillgannon megmerítkezik benne. A test drasztikusan nőni kezd. Görcsösen rángatózik, recsegnek a csontok. Egyre hatalmasabbra nő óriási pokolkutyává alakul, legalább hét méter magas már. Agyarai kilógnak írdatlan pofájából. Hátgerincén nagy tüskék meredeznek. Koponyájából szarvak merednek hátra. Az oltár megreped a súly alatt. A szörnyeteg letámolyog róla, óriási lábai alatt megdobban a föld. Hírtelen szörnyű csend áll be. Felpattan a szemhéja, zöld sárga szemekkel néz körül magán, fekete pupillája feneketlen sötétséget tükröz. Sarahn állapodik meg tekintete.*

*még a lélegzete is megakad, mikor a szeme előtt növi ki magát ez az ... izé... mert szót nem talál rá a szótárában, bárhogyan is kutat utána. Bizonyára még egy soha nem láttot fajjal (?) van dolga, ami a fekete mágia szülötte, tehát ebből következik, hogy szinte elpusztíthatatlan. Csak pislog, de másként nem ül ki az arcára semmilyen jele a döbbenetének, mi értelme lenne? Vagy meghal... vagy túléli. Itt már csak ez a két választási lehetőség van, és nem is igazán Sarah-n múlik, hogy miként lesz ennek vége*
- Üdvözöllek... mágus. Látom, kijátszottad Eminor rabláncait.
*hangja teljesen nyugodt, nem hátrál tovább... lesz, ami lesz*

* Sarah fölé tornyosul, egy ideig hallgat. Aztán mordul egyet.*
~ Üdvözölsz?..... Boszorkány!! Nem engedsz ki soha ha rajtad múlik!~
* Kutatja lelke nagyobb részét, ami a falakban maradt. Érte sikolt.*
~ Azt hiszem………. Megöllek.~
* Üzeni közönyösen. Aztán felemeli óriási mancsát hogy elporlassza a venatus lelkét egy ősi mágiával. Aztán döbbenet ül ki az arcára. Gyorsan kutakodni kezd magában. Rájön hogy a gazdalélek gyűlölte a mágiát, alig ismert egy két trükköt. Ez katasztrofális Skillgannon számára, mert így meg kell törnie Subotaj lelkét. Nem tud mágiát használni, így a venatust sem tudja megölni. Csak irdatlan ereje maradt, mágia nélkül másik felét sem tudja kiszabadítani ebből az átkozott börtönből. Haragjában a venatusra üvölt és felkarjával keményen elsodorja az útból. A nő a szemközti falba csapódik. Megremeg az épület. Skillgannon dühödten forog maga körül. Tör zúz minden oszlopt szobrot.*

*halálra vártan néz a szörnyeteg gonosz szemeibe, meglepő nyugodtság és békeség lesz úrrá rajta, mikor közlik vele, hogy meg fog halni. Szinte sóvárogva várja a mágia halálos szorítását, de az álla is leesik, mikor kinyitja a szemeit, és csak a hatalmas kar lendül felé. Ideje seincs sikoltani, teljesen beékelődik a falba, ami nem két tégla szélességű... megölni nem tudta őt ezzel a vadállat, de rést ütött Eminor falán.
Sarah egy kis időre eszméletét vesztve hever az omlott kőhalom alatt*

* A szörnyeteg hamar rájön hogy mennie kell. Ha Sarah összeszedi magát, megpróbálhatja visszazárni a kastélyba. A rés felé vágtat négy lábon mint egy óriási gorilla. Kicsi neki a rés, de tanként rohan neki. A feje átmegy a résen, a fal pedig megroppan az ütközéstől. Erőlködik aztán tágulni kezd a rés. Még egy lökés aztán kirobban az udvarra. Körbepillant aztán beveti magát a sötét erdőbe. Nemsokára csak a fák távoli recsegése árulkodik távolodásáról. Skillgannont elnyeli az éjszaka. Megszökött.*

*akkortájt tér magához, mikor a szörnyetegnek sikerül kitörnie Eminorból. Nem törődve sérüléseivel, amik nem éppen karcolások, hiszen hatalmas erővel lett megütve és a becsapódás sem szivacsra történt... szóval, mindezekről megfeledkezve rohan, hátha még utoléri az általa (?) teremtett lényt, de már csak egész távolról hozza a szél pusztítása zaját. Sarah döbbent arccal nézi a messzeséget, ez bizony komoly dolog. A lélekdarab nélkül Eminor életveszéyes, nincs meg a teljes "kulcs" ami segít irányítani. Mindennek ellenére, Sarah a kastélyban marad... talán Eminor végez majd vele, talán visszatét a mágus által irányított vadállat, és feltépi a mellkasát... nem lehet tudni. Most csupán helyrehozza maradék erejével a fekete mágiához nyúlva a kastély megsértett falát, majd eltűnik a teremből.... hamarosan... új ellenséggel kell szembe nézniük a vezetőknek. A kérdés már csak az, hogy Sarah mennyire óhajtja kivenni a részét a vadászatból?....*

* Ahh, Eminor… Ugyan nem sokszor, de járt már itt, jól tudja milyen hely ez. Kedvére való… A Victorián aratott győzelme után magabiztosan, és talán mondhatni, hogy őszínte mosollyal lépi át a büszke kastély kapuját, és lép be egyenesen Eminor szívébe.
Milyen ismerős minden…Mondjuk joggal. Örömmel gondol vissza, mikor Sarah-val szórakozott. A vérfarkas tökéletesen érti a hatalom lényegét, nem szorul oktatásra… Mint Victoria… De reméli, nagyon reméli, hogy tanult az esetből.
Aggódjon csak a kis vámpírért… Talán megöli majd, talán nem… Attól függ, hogy éppen milyen lesz a kedve… Hogy felkeresi e őt egyáltalán… Persze, ha a szerencsétlen kis vámpír véletlenül összetalálkozna vele… Öröm a halálára gondolni… De sokat szenvedne… És fog is, csak nem most. Vannak fontosabb dolgai is, mint Victoria meg a szánalmas ura…
Ennyi, amennyit még a nőre gondol, mert máris máshol jár az esze. Sarah-n, megint. Végre valaki, aki értékeli ezt az áldott hatalmat, igaz, talán egy kicsit máshogy, mint Narcissus, de ez nem számít.
A szalon felé megy, közben elmereng, hogy igen… Ez kiváló lakhelyéül szolgál egy olyan nőnek, mint Sarah… Eljátszik a gondolattal, hogy milyen szép is lenne látni, ahogy egy egész nyájra valónyi juh leli itt a halálát… De aztán csak vállat von, mert nem osztozna a fájdalmukon – a halálukon meg főképp – ezzel a hellyel.
Mint egy dacos, büszke király, úgy nyit be az egyik tágas helységbe. Számára ez jelentette a szalont, igazán kedvelte ezt a helységet. Tudja, hogy a kastély már értesítette a venatust az ittlétéről, de ő – persze csak azzal, akit méltónak talál rá – kész úriember is tud lenni. Sarah pedig megérdemli, hogy stílusosan jelentse be, hogy megérkezett a kis szentélyébe.
A zongorához megy, ami magányosan áll a szoba közepén. Narcissus végigsimít a hangszeren, ujjára vastag por tapad, a zongora tetején pedig egy csík jelenik meg ott, ahol az imént hagyag mozdulatott tett.
Rosszállóan, de mosolyogva ingatja meg a fejét… Minek ide ez a nemes hangszer, ha végül ez is a pusztulásba fog veszni? De… Végül minden azzá lesz, ami olyan vastagon bevonja a zongorát… Porrá.
Leül, és egy szomorú, vontatott dallamot kezd játszani, ujjai könnyedén szaladnak a billentyűkön. Eminor falai közt, mintha felerősödne a zene, mindenhova eljut a szolid kis dallam, még olyan helyekre is, ahová normál esetben esélye sem lett volna. *
~ Sarah, gyere, nézd csak meg ki van itt… ~
* Mosolyogva küldi az üzenetet a nőnek, miközben a dallam egyre komorabbá válik, igen erősen kezdi egy gyászmenet hangulatát idézni…*

- Szerintem jobb lenne, ha ezt most azonnal abba hagynád... Narcissus... már ha nem akarsz te is valami hasonló gyászmenetbe kerülni a saját temetéseden...
*szólal meg sötét mosollyal az arcán, ahogy az árnyakból testet öltve lép a férfi mögé... gyengéden öleli őt át, fogva meg a kezeit, és vonva el a billentyűktől*
- Nem illik hozzád a zene... a művészet a te számodra kiteljesedik a halál szépségében... az ölés élvezetében... ne akard elrontani az összhangot holmi... zongora bántó dallamával. Hát nem sokkal csodalatosabb a fül és a lélek számára egy halálsikoly? Vagy egy könyörgő mondat... a könnyek néma, mégis oly sokat elsuttogó titka?
*suttogja mély hangján a férfi fülébe... miután rájuk szakadt a csend*
- Inkább foglalkozz velem, ha már itt vagy, annyi év után ismét...
*eltávolodik, egészen a sötét ablakhoz lép, háttal a venatusnak*
- Szinte nem is emlékszem már rá, hogy mikor láttalak utoljára... van annak már pár száz éve... Hálátlanul mentél el, el sem köszöntél, s most itt vagy... de milyen okból?
*lehunyja a szemét, még így is érzi a vámpír lelkének minden egyes rezzenését, hogy nem néz a szemébe, és nem áll a közvetlen közelében. Megmosolyogtatja, amit tapasztal*
- Szóval játszadoztál... hát Victoria többet jelent neked, mint én? Minő csalódás ez számomra, ezek szerint vesztettem a fényemből, hogy nem én vagyok az első... de remélem sérelmemet kárpótolod... valamivel.
*bár ezeket a szavakat mondja, teljesen másra gondol, viszont a férfi ismeri őt annyira, hogy tudja mit vár el tőle, vagy mit nem. De ha már itt van, akkor miért ne játszanának?*

* Narcissus mosolya nem hervad le, sőt, ha lehet még inkább szélesebb lesz. Hát már hogyne lenne sokkal, de sokkal jobb, mint ennek a zongorának a hangja, de valahogy elő kellett csalogatnia a nőt... Persze jött volna magától is, de így mégis csak szebb... Van benne valami, ami különösen tetszik Narcissusnak, de nem tudja megmondani mia az. *
- Drága Sarah, hiszen érzel mindent, ami körülötted történik... Beleértve engem is és minden velejárómat... Szóval nem értem, hogy minek emlegeted fel azt a nőt... Victoria - * színpadias mozdulatot tesz, kifejezve az undorát az egykor hőn szeretett nő iránt. Megváltozott, ő mondhatni, hogy küzdött érte, de szavai elutasításra találtak... Legyőzte Victoriát, bár a kötelék sajnos itt él köztük, örök időkig... De ez csak érdekesebbé teszi a kis játékát.
Feláll a székből, és Sarah mögé lép, de nem érinti meg... egyenlőre még a szavakkal játszik, Victoria felett aratott győzelme most túl... Normálissá teszi...*
- Hálátlanul mentem volna el? Te azt hálátlannak nevezed, amit akkor tettünk... Amit akkor tettem? - * kérdezi, miközben az emlékeken töpreng... Nem mondja el, hogy pontosan melyikre is gondol a sok közül, csak hagyja a levegőben lógni a kérdéseit.
Megfogja Sarah karját, és maga felé fordítja. *
- De jaj nekem, ha megbántottalak... Tudod nagyon jól, hogy alig van olyan dolog, amit neked ne tennék meg - * na igen... Azért van pár olyan dolog, amit még Sarah kedvéért sem tenne meg... Belegondolva nem is kevés.
Mindig is kedvelte ezt a nőt, már amennyire kedvelni tud valakit is... Victoriát is azt hitte kedveli, de most kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van...*

*Elneveti magát, éles kacaja bezengi az egész termet... szemei megvillannak egy pillanatig feledve a játékszabályokat, megmutatva a hatalmát... Nem jelent semmit számára a férfi... az akarata neki csak tejszínhab, bármelyik percben elpusztíthatná, és most azzal, hogy feltételezésbe bocsátja, hogy megtenne-e vagy nem bizonyos dolgokat, akaratlanul is sértette a nemes bestiát Sarah-ban. De ez az egész változás, szemének furcsa fénye csak egy másodpercig látható, aztán a megszokott gesztenyebarna tekintet mosolyog Narcissusra*
- Ha te mondod...
*von vállat érdektelenül. Egészen közel húzódik hozzá, szinte a testéhez simul... nos, igen... Sarahnak ez a legkedveltebb játéka, amiről még egy venatus kedvéért sem mondd le, még ha a Lord trófeáját már rég begyűjtötte, akkor sem.*
- Hogy miért emlegetem fel Victoriát? Mert érzem benned... és ez... sajnos nem vet jó fényt rád. Az meg végképpen nem, hogy olyan ostoba, értelmetlen gondolatok ostromolták a tudatodat, mint szerelem... Abban a pillanatban, tényleg elhitted, hogy valaha szeretted őt? Vagy talán most is szereted, csak lebeszéled magadat erről, mert undorodsz a gondolatától, hogy gyenge legyél? Hogy elvessz olyan semmire nem jó tengerekben, amik megőrjítenek majd?
*minden akadály nélkül szolgáltatja a férfi tekintete Sarah számára az információkat, az emlékeket... az érzéseket (?). Remekül élvezkedik a helyzeten, meg van a véleménye az egészről... Nem hitte volna, hogy egy Victoria féle vámpírt képes magával ragadni a halandó szerelem, de megtette... és ez ugyan úgy benne él mindannyiukban... Narcissusban is, csak ő rejtegeti önmaga elől... igen... még Sarahban is ott volt... mikor még Lance vele volt...*
- Hova fajul a világ... Mivé válnak a venatusok? Hanyatlik lefelé a vámpírok csillaga kedves... bármennyire fájó is ezt mondanom, mert tudod, hogy kedvelem a fajtádat... valaha még szerettem is egy férfit, aki vámpír volt... de mindennek vége lesz egyszer, nem igaz?

* Narcissus nem lepődik meg Sarah hatalmán… Erősödött, nem is kicsit. De mit számít? Az a másodpercnyi villanás szavak nélkül is a tudtára adja, hogy, ha a nő úgy akarná, már régen halott lenne. Persze nem Victoria módra… Hol van az a nő Sarah-hoz képest?
Elmosolyodik, tökéletes az álarc. Mestere ennek, csakúgy, mint Sarah. Mind a ketten kiváló játékosok az érzelmek palástolásában, bár Narcissus most nem így érzi… Addig rendben van, hogy a nő mindent tud, ami az elmúlt pár órába történt… De az érzések?*
- Sarah… Engem nem érdekel most Victoria, a szerelem meg… Örök időkig hidegen fog hagyni. Hm… Felejtsük ezt el. Most viszont… - * Narcissus magához húzza a nőt és végigsimít a testén, itt ott elidőzve egy kicsit. Hiába, hogy régen nem látták egymást, tökéletesen emlékszik Sarah-ra… Ilyen téren is.*
- Én elmegyek… Szórakozni vágyom… De nem kell mondanom, úgyis tudod; visszajövök, de akkor már teljes valómban… Mert ahogy észrevetted, túl nyugodt vagyok. Nem pezsdít fel semmi… - * imád a tűzzel játszani… Sarah egy fél pillanaton belül képes lenne teljesen elvarázsolni őt, élvezetei tetőfokára juttatni, de… Ő is túl nyugodt, pont azt szereti a nőben, hogy nem az a kedves szerető. Persze, ha oda jutnak, a legbájosabb mosoly ellenére is képes pillanatokon belül egy szadista lénnyé változni, de ha az alaphangulat nincs meg…*
- Sarah, ne szomoríts el… Add magad, nem kell álarc… Remélem nem vársz vissza, mert csak akkor jövök szívesen - * az utolsó szavak… Ennyit mond csak suttogva, nagyokat vigyorogva, majd elteleportál, magára hagyva a nőt.*
~ És jól mondod… egyszer minden elmúlik… ~
* Bár már messze jár, hangját így is tökéletesen hallhatja Sarah, Eminor magányában.*

*Minden olyan... csendes... sötét... egy nyomasztó... Már szinte fájó az a némaság, ami a csarnokra telepedett az elmúlt percekben, mint egy gyászlepel. Victoria, nem régen távozott, s most megint unalmasan szürke az élet. Hiába a kiélesedett érzékek... hiába minden tudomány, a semmit nem lehet meghallani, nem lehet érezni vagy megszokni. Őrjítő minden csigalassúsággal vánszorgó másodperc, főleg egy halhatatlansággal (?) bíró lény számára...
Ő ott ül... fesztelenül, keresztbetett lábakkal az árnyak részeként, mintha nem is élő lenne... csak valami sejtelem arról, hogy talán... talán... valaha Ő is egy volt a sok közül. Ám most, rezzenéstelen minden. Nem dobban egyetlen szív sem, és nem kap levegő után senki és semmi. Halott a helyiség, halott minden... Az elmúlást csodálják, az itt marasztalt kínok mézédes falatjait... Kínzó förtelem a magány, játszótárs nélkül... az áldozat és a halál teljességének hiányában. Mert van, aki élve távozott innen, és magára vonta a hatalmas erő... Eminor haragját.
A Kastély háborog, mert nem kapta meg, amit ígértek neki, mert valaki túljárt az "eszén", és hiába tett meg mindent, mégis az a Nő... az a névtelen senki... az a kárhozott járkáló hulla... megtalálta a kiskaput, és szabadon távozhatott. Pedig milyen díszes volt a lelke... fájdalom, szenvedés... szerelem! Mind életette az ínyenc lélekfalatot, már olyannyira akarta őt... de nem kaphatta meg! Dühös, mérhetetlenül...
Sarah érzi Eminor felajzott indulatát, és bár a Venatust nem tudja elpusztítani, mégis szeretné kielégíteni a kastély éhségét. Erősen gondolkozik azon, hogy ki lehetne a megfelelő alany... Ki az, aki még annál az ostoba Victoriánál is több érzelmet rejt magában, és különc... mert van ami azzá teszi. A válasz ott lapul a levegőben, csak a betűket egy névvé kell formálni, és kimondani... *
- Nashua....
*Nem lehet elmondani, hogy a farkas mit érez most... önelégült mosolya már elárulja a tervét, de mit számít? Victoria élve távozott... és Nashuának is élve kell majd elhagynia a kastélyt, de nem köti őt az alku.... abban, hogy ne szórakozhatna egy kicsit, és ne tehetne Eminor kedvére azzal, hogy megvendégeli a gyűlölt vámpírt... *
- Nashua...
*hallatszik még hangosabban a név... a hívó szó...*