Cubcry Forest

- Idekint? *éles kacaj, ami mártva van a gúnyban* Teremtésem óta... bár lehet, te erre már nem emlékezel. Sosem laktam a kastélyban, nem tudom, voltam talán 2x benne... Persze, gondolom sok dolgod volt, miutén engem átváltoztattál... bizonyosan azért tűntél el, és hagytál magamra, mert életbevágóan fontos dolgod volt, és időd persze semmi, hogy valamikor is elgyere a tanítványodhoz. De semmi baj, én nem neheztelek. Jobb is volt ez így... evolúció törvény, a gyenge elhull... csak sajnos én még élek, ezek szerint nálam nem működött a "magára hagyom, majd csak eltűnik és nem lesz vele gondom" szintaktus. *cseppet sem kedves szavak... nem éppen így képzelte el ezt az egészet, de most kijött belőle, ami annyi időn át benne szunnyadt*

- Tessé kend rám az egészet. Nem tehetek róla, hogy volt egy jó kis hábor, majdnem elveszettem legalább 2-szer Biankát, aztán még egy csomó mindenkit meg kellett menteni, és emellett még jusson idő magamra és másokra is. Már lassan azt se tudom, hol áll a fejem, annyit kell keresnem, gyógyítanom és segítenem Biának, de tessék, kend rám nyugodtan!
*Válaszol vissza ő sem épp kedves szavakkal. Elege volt az örökös csatákból és abból, hogy állandóan jönnie-mennie kell, és még arra sincs ideje, hogy a tanítványaival folakozzon.*
- Tudod a tanítványaim közül egyikőtökre sincs időm, mert én is ugyan úgy tanítvány vagyok, akár csak te, és nekem is ugyan úgy tanulnom is kéne, fejleszteni magamat, de ezt így lehetetlenség. Gondolom ezt megérted. De ha nem, az sem baj...
*Mondja mostmár kissé csillapodva, és Darios felé fordulva könnyes tekintettel.*

- Mondtam, hogy nem gond... nem haragszom a múltért, nekem így volt jó. Magamtól jöttem rá a képességeimre, és magamtól fejlesztettem őket, mint még őseink a legelején. *belepillant Sophie szemébe, de azonnal el is kapja a tekintetét* Megértem, hogy sokminden nyomja a válladat *mondja tárgyilagosan* És nem kenek rád semmit, nekem életet adtál. reményt, hogy boldog lehessek, és az vagyok! *erőltetett mosoly* bár nem úgy, ahogyan elterveztem, de végül minden jóra fordult, mert... megtanultam nélküled élni.

- Áhh... elegem van ebből az egészből. Téged magadra hagytalak, pedig nem lett volna szabad. Az én felelősségem voltál, és még mindig vagy is, akárki akármit is mond... De ez így nem jó. Nem jó, hogy soha nem tudok foglalkozni a tanítványaimmal, főleg veled, meg úgy amúgy is. Sokmindenre kéne figyelni, sokmindent kéne tanítanom neked, de ez így nem jó...
*Morogja magának, miközben leül az egyik kidőlt fára, s arcát kezeibe temeti.*
- Ez így nem jó...
*Suttogja halkan, s könnyek cseppennek a földre, majd felnéz az égre, aztán Dariosra.*

*erőltetnie kell magát, hogy odamenjen Sophiehoz, egy zsebkendőt varászol elő a zsebéből, és a nőnek nyújtja* miattam ne aggódj, a többi tanítványodnak talán nagyobb szüksége van rád. *bármennyire szeretne, nem tud Sophie szemébe nézni, elég sokáig tartott kivetni azokat a szempárakat az emlékeiből...* Nyugodj meg... kérlek, a könnyek fölöslegesek.

*Elfogadja a zsebkendőt, megtörli az arcát, kifújja az orrát meg stb, majd csak néz maga elé, úgy hallgatja a férfit.*
- Lehet hogy feleslegesek, de néha jólesnek.
*Mondja halkan, s lenéz maga elé. Érzi, hogy Darios kerüli a pillantását, így nem iserőlteti, hogy a férfi a szemeibe nézzen.*
- Tudod mit, ez így nem jó. Ha szeretnéd, akkor átadlak Laurennek, vagy valkinek. Neked is jobb lenne, és akkor nem kell többet velem foglalkoznod.
*Mondja elgondolkodva.*

*elneveti magát* Hát nem érdted? Nekem nem kell senki. *széttárja a karjait* Nekem ez az élet kell, nem akarok kötődni a falkához és senki máshoz sem. Egyedül akarok lenni, úgyhogy ne akarj senkinek sem "átadni" mert nem akarom, hogy tanítsanak.

- Sajnos ezt nem lehet, akár mennyire akarod. Ha már a falkához tartozol, akkor kell legyen mestered, de ahogy szeretnéd... Hagylak, de innentől kezdve, nem az én felelősségem, ha valami bajod esik. Remélem, ezt megérted...
*Sóhajt, majd felkel, s feltekint az éjszakára, a csillagokra.*
- Lassan mennem kell...
*Szól csendesen, s Darios felé fordul ismét, viszont nem néz a férfira.*

- én nem tartozom a falkához. És eddig sem vont téged senki felelősségre miattam, sőt emg tudtam magamat védeni. Nincs szükségem senki segítségére, főleg nem rád. *szinte forr a dühtől* Szerettelek! *ordítja* Fel tudod ezt fogni??? *lenyugtatja magát, már amenyiire lehetséges ilyen helyzetben és most először néz Sophie szemibe.*

*Nem szól semmit, csak karba tett kézzel hallgatja végig a férfit, majd Dariosra pillant nyugodt, kissé üveges tekintettel.*
- Szerettél...
*Viszi szavát a szél, s csak áll ott a férfi előtt karba tett kézzel, és csak néz maga elé üveges szemellel.*

*sikerült kellő képpen összeszednie amgát, önuralmat erőltetett kissé feldúlt lekére* Igen, bármilyen hihetetlen is. Azt hittem, te is szeretsz, amikor együtt voltunk... varázslatos volt minden. Aztán eltűntél, én emg szenvedtem a hiányodat. Nem volt egyszerű elfeljeteni téged, most mégis itt vagyok, te meg gondolom valaki mással vagy éppen, úgyhogy nem is töröm magam...

- Szerettelek, és még most is szeretlek. És ha tudni akarod, nem vagyok együtt senkivel. Már nagyon rég óta... MAgányos farkasként élem mindennapjaimat.
*Válaszol csendesen, s csak néz maga elé, aztán elfordul, s felnéz a csillagokra. Lágy szellő söpör végig a tájon, megrebbentve Sophie haját, s mindkettejük ruháit.*
- Nem akartalak magadra hagyni, de nem lehettem veled. Viszont nincs mit magyaráznom. Nem értenéd úgysem...
*Mondja csendesen, majd lassan elindul az erdő mélye felé.*

*hezitál magában rendesen, aztán végül Sophie karja utén kap, és maga felé rátja, hogy egy gyengéd csókot adhasson neki. Mindezek után elengedi őt. Szemeiből ki lehet olvasni, hogy most már elmehet... ha akar*

*Mikor Darios elkapja a karját, s megcsókolja, gyengéden viszonozza a csókot, majd a férfira pillant, s nem mozdul egy tapodtat sem. Valamiért nem mer elmenni, de aztán nagy levegőt vesz, átváltozik, s befut az erdő mélyére gondolkodni. Neki ez most túl sok volt így.*

*nagyot sóhajt, amikor Sophie elrohan, de nem várt mást. megrázza a fejét, aztán úgy dönt sétál egyet.. most nincs kedve visszamenni Milláékhoz...*

*Ide teleportálja a két sérült nőt...Először Nesta sebeit regenerálja, mert ő kisebb szenvedéseken ment keresztül, és vele most nem kell annyit törődni, hisz hamar magához tér. Viszont a félig halálán lévő Felivel már nehezebb dolga van. Aliyyah a belső szervei regenerálásával rengeteg erőt veszt, de azt a maradék kis erejét is tanítványának adja. Felsérti a csuklóját, és elkezdi Felit itatni amíg magához nem tér.*

*oolyan hirtelen történt minden hogy azt sem tudja ilyenkor mi van.. csak azt veszi észre hogy egy erdőben van és Ali itatja saját vérével... lassan magához is tér...*

*igazán jól megvolt egy darabig hisz az hogy a fájdalmát kimutassa az már igazán luxus így inkább csak nevetett... most hogy itt van, nagyon hálás annak Alinak. igaz nem ismeri a két nő közül egyiket sem de neki aztán teljesen mind1*

*Amint észreveszi Felit magához térni egyből megnyugszik*
-Jól vagy? *kérdezi meg majd Nestához fordul és neki is felteszi ugyanezt a kérdést*

*válaszként szorgosan bólogat...*
-mi a franc volt ez az egész?

-igen jól vagyok, köszi...
*nagyon szépen néz és nagyon hálás...*

-Szivesen *vákaszol Nestának, majd visszafordul Felihez*
-Egy rohadt démon megtámadt, amíg te a teleportálást gyakoroltad...*magyarázza* - Szerencsére még éppen időben jöttem, különben lehet, hogy meghaltál volna...

*ha most annyira jóba lenne Alival már rég a nyakába ugrott volna egy hatalmas "köszönmmel" de így be kell érni mestere egy "köszivel"*
-jó tudni.. és köszi...

-hát én még egyszer köszönöm és szerintem én megyek...
*ezzel vissza indul...*

*Már elszokott ettől a mentőangyal szereptől, de azért mosolyog egyet Nestára*
-Szívesen...most pedig menjünk vissza, szerintem mindkettőnknek nem ártana a pihenés...Ezzel visszateleportálnak a kastélyba*